"Documenting the life of the Hungarian community in New Zealand"
- Az új-zélandi magyar közösség lapja.
Readers may recall that Péter Salgó, at the time an AFS (American Field Scholar) exchange student, wrote about his experiences in New Zealand in an earlier issue of Magyar Szó. Having returned to Hungary in June 2004, Péter tells us about what it was like settling back in to life in Hungary.
At first he found the adjustments he had to make on his return home more difficult than when he came to New Zealand. He found he missed New Zealand, in particular the friends he had made. Since leaving he maintains the friendships he established here through emails and text messages.
In the meantime he became seriously ill with pneumonia ending up in the intensive care unit of hospital for a week – this meant that he missed the first month of the school year having to work twice as hard to catch up afterwards. The pressure at school is constant as competition for places at tertiary institutions and jobs throughout Europe is such that secondary school students are compelled to strive for maximum achievement all the way through.
Peter also tells about his New Zealand girlfriend's visit with her parents to Hungary in early January. They loved Hungary and Hungarian hospitality, in spite of being struck by the apparent contrast between Vienna and Budapest.
Nem tudom, hogy a tisztelt olvasó emlékszik-e még rám, de én vagyok az a fiú, aki egy évet töltött nemrég Új-Zélandon egy cserediákprogram keretében. Nemrég, nemrég. már majdnem hét hónapja annak, hogy a repülőgépből még egy utolsó pillantást vethettem második hazámra, a Kivik földjére, mielőtt a Tasmán-tenger viharos vizei fölé emelkedett volna a gépem.
Visszatekintve, szomorú nap volt számomra június 27-e. Csak aznap hajnalban, amikor felébredtem – talán nem is aludtam egész éjjel?– kezdett bennem tudatosodni, hogy a csereévemnek és ezzel együtt egy Életnek is, amit olyan jól megszoktam, nemsokára vége lesz. Hatkor már az autóban ültem az egész fogadócsaládommal és utunkat vettük a reptér felé. Volt valamifajta déja-vu érzésem, amikor kinéztem az ablakon. Ugyanolyan áztató, esős idő és sötét volt kint, mint egy éve, amikor érkeztem. Az a kétely támadt bennem, hogy lehet, hogy az egészet csak álmodtam és összesen csak egy napot töltöttem Wellingtonban. Persze ez a kétely azonnal eloszlott bennem, amikor megcsörrent a mobiltelefonom. Az egyik új-zélandi barátom volt az, aki már a hajnali órák óta várt engem néhány másik baráttal és ismerőssel egyetemben és izgatottan kérdezte, hogy mikor leszek már a reptéren?
A reptérre kiérve annyira megörültem a sok embernek, aki kijött elbúcsúzni tőlem, hogy meg sem bírtam mukkanni. A csomagokat sikeresen feladtam és már menni is kellett a Gate-hez. Szörnyű érzés volt elbúcsúzni. Bevallom, nagyon elkeseredtem és elkezdtem pityeregni. A repülőgépből végig figyeltem, hogy távolodunk el Wellingontól és Lower Hutt-tól és nem bírtam tovább, sírni kezdtem.
Aucklandban találkoztam a másik kettő magyar cserediákkal, akik szintén elég lehangolt állapotban voltak. Nagyon nem szóltunk semmit se egymáshoz, csak ültünk egymás mellett a váróban és néztünk a semmibe. A repülőben aztán elkezdtünk beszélgetni egymással mindenfajta dologról, ami az egy év alatt velünk történt. Nagyon nehéz volt eleinte magyarul beszélgetni; nem találtuk a szavakat. Néha azon kaptuk rajta magunkat, hogy magyarul kezdtünk bele egy mondatba, de a közepe felé átváltottunk angolra. Valahogy egyszerűbbnek tűnt angolul kifejezni az érzelmeinket.
Az út nagyon hosszúnak bizonyult, de azért másnapra csak megérkeztünk a rég nem látott Ferihegy 2B reptérre. Az első dolog, ami nagyon szokatlan volt az a nagy hőség (32°C) és a dohányfüstös reptér. Amikor kiléptem a fotocellás ajtó mögül és megláttam a szüleimet, óriási boldogság töltött el.
Az autóba természetesen a rossz oldalon akartam beszállni. Amikor beültem, gyorsan megszabadultam (a szigorú súlyhatárok miatt) könyvekkel teletömött télikabátomtól és elindultunk hazafelé. Miután belehajtottunk az első kráterszerű kátyúba, akkor tudtam: megérkeztem Magyarországra. Persze nem csak ilyen kellemetlenségek fogadtak itthon, hanem egy ebédköltemény is. Még mindig esküszöm, hogy a magyar konyha „lefőzhetetlen”!
A nyár gyorsan eltelt és máris itt volt az iskolakezdés. Igaz, ebben az évben, talán először, vártam is egy picit, hogy újra iskolába mehessek. Izgatott voltam, milyenek lesznek az új osztálytársaim, mert a csereév miatt egy évet halasztottam a középiskolámban, és már alig vártam, hogy megismerkedjem velük. Bizakodtam abban is, hogy ha majd elkezdődik a tanítás, az majd segíteni fog nekem a visszailleszkedésben is.
Igen, visszailleszkedni a „magyar életbe” sokkal nehezebb volt számomra, mint beilleszkedni az új-zélandiba. Hozzá kellett szoknom a tudathoz, hogy ami ott volt, az itt nincsen. Talán a legnehezebb az volt, hogy beletörődjek abba, hogy azokkal a nagyon jó barátokkal, akikkel Új-Zélandon ismerkedtem meg, most az egyetlen lehetőség a kapcsolattartásra csak az e-mail és az sms. Szinte minden nap honvágyam volt vissza Új-Zélandra és úgy éreztem, megszakad a szívem.
A végén mégse szakadt meg, csak egy csúnya a-típusos tüdőgyulladást szedtem össze. Az egész egy egyszerű torokfájással kezdődött szeptember első napjaiban, majd zsipsz-zsupsz egy pár nap alatt egy tüdőgyulladás lett belőle. Az antibiotikum, amit a háziorvosom fölírt, nem használt. A végén, egy péntek éjszaka a korházban kötöttem ki az intenzív osztályon. Itt egy hetet tartózkodtam, mielőtt levittek az elfekvőbe, ahol még további majd' két hétig „vendégeskedtem”.
Emiatt számomra csak októberben kezdődött a tanév. Fenomenálisan nagynak tűnt a lemaradásom, de két hónap alatt felzárkóztam a többiekhez. Újra szembesültem azzal a ténnyel, hogy a magyar gimnáziumok mennyiségben sokkal többet követelnek a diákoktól, mint például új-zélandiak. Éjt nappallá téve tanultam és azóta is viszonylag sok időt töltök tanulással, több-kevesebb sikerrel. Itt sajnos a középiskola nem „gyerekjáték”. Ha az ember nem próbál meg egyfolytában maximálisan teljesíteni, gyorsan lemarad a többiektől. És mint tudjuk, Európában nagy a munkanélküliség, hogy Magyarországról ne is beszéljek!
A célja a legtöbb fiatalnak régebben az egyetem volt. Manapság már a két vagy három (!) diploma.
Én még nem tudom biztosan, milyen szakmai területen szeretnék dolgozni az egyetem után, de nemsokára nekem is döntenem kell.
Tehát az élet itthon is megy a megszokott kerékvágásban. A politikusok még mindig „ölik” egymást és az emberek egyre jobban távolodnak el a politikától és mindentől, ami azzal kapcsolatos. Ezért lehetett a népszavazás a kettős állampolgárságról is ilyen szégyenletes eredményű. Én, mint első szavazó, biztos voltam benne, hogy több, mint 90%-a a magyar állampolgároknak támogatni fogja a külhoni magyarok kettős állampolgárságának kedvezményes megadását. Úgy gondoltam, hogy ez a kérdés tényleg nem pártpolitikáról szól. De az lett belőle. Az emberek többsége már undorodik az egész politikai perpatvartól, és ezért nem mennek el szavazni, mondván, hogy az ő lelkiismeretük tiszta maradjon.
Az ország semmit se változott az egy év alatt – Unió ide, Unió oda. Csak én változtam sokat, úgy érzem. Most, mint egyfajta „kívülálló” szemlélem az itthoni életet és sok olyan pozitívumot, és negatívumot veszek észre, amire azelőtt soha nem figyeltem fel. Véleményem szerint most sokkal jobban szeretem és többre értékelem hazámat, mint mielőtt kimentem Új-Zélandra.
Amióta hazajöttem, önkéntes vagyok az AFS-nél, ami nem más, mint az a cserediák programokkal foglalkozó szervezet, amivel én voltam kint Új-Zélandon. Nagyon élvezem ezt a munkát, mivel az emberek, akikkel együtt dolgozom szintén cserediákok voltak valamikor és ők is máshogy látják a világot, mint egy átlag magyar ember. Ezen kívül pedig nagyon sok cserediákkal találkozom, akik a világ összes pontjáról érkeznek Magyarországra. Ha van bármifajta közös program, abban én mindig szívesen részt veszek. Ez az egész önkénteskedés nekem nem csak egy nagy buli, hanem ezáltal nagyon sok téren óriási tapasztalatra tudok szert tenni.
Természetesen a „kintiekkel” is próbálom tartani a kapcsolatot. A fogadócsaládom minden hónapban ír nekem és a kinti barátaim is néha megejtenek egy-egy e-mailt. Beismerem, nem vagyok egy nagy levelező, és kicsit lusta vagyok, úgyhogy mindig beletelik a válaszom egy pár napba (néha hétbe). Nagyon örülök neki, hogy még mindig tartom a kapcsolatot a legtöbb emberrel, akit Új-Zélandon ismertem meg.
Az új-zélandi barátnőm nemrég látogatott meg a szüleivel Magyarországon. Szilveszter napján találkoztam velük Bécsben, ahol együtt mulattuk át az éjszakát, majd másnap délután fáradtan valahogy elvonszoltuk magunkat a Westbahnhofhoz, ahol felültünk egy Budapestre induló vonatra. A vonat utat nagyon élvezték a Kivik, igaz a határőröktől kissé megrettentek Hegyeshalomnál. Ugyanis a három állig felfegyverkezett fiatal magyar határőr arról tanakodott, hogy az új-zélandiaknak vízummentesen be lehet-e lépni az országba, vagy sem. Végül is valamelyiküknek eszébe jutott, hogy pár éve egy egyezmény köttetett, miszerint minden új-zélandi állampolgár 3 hónapig vízum nélkül tartózkodhat Magyarországon.
Az Ausztria és Magyarország közötti nagy „kontraszt” gyorsan feltűnt új-zélandi vendégeimnek. Ekkor elmeséltem nekik a magyar történelem fontosabb részeit és elmondtam, hogy miért is viselte meg az országot az utóbbi 50-60 év. Igen, amikor megérkeztünk, sajnos meg kellett állapítanom, hogy Budapest legalább 100 évvel le van maradva Bécstől. Bécsben már a 10-dik metróvonalat építik, mi pedig még mindig csak a 4-diknél tartunk – szóban. Az utcák Bécsben pezsegnek az élettől, nem úgy, mint Budapesten, ahol az összes élet a bevásárlóközpontok „művilágába” koncentrálódik.
Se baj, gondoltam, végül is ezek vagyunk mi, és azért büszkék lehetünk fővárosunkra és országunkra, még ha az nem is annyira áll jól pénzügyileg, mint a nyugat-európai országok legtöbbje.
Az új-zélandiaknak nagyon tetszett Magyarország és a magyar vendéglátás. Életükben még nem ettek annyit összesen, mint nálunk egy hét alatt, szerintem. Most megértették, hogy miért is mondtam mindig, amikor az ő házukban voltam Lower Huttban, hogy az új-zélandi „konyha” csak táplálkozásra jó, tisztelet a kivételnek.
Az egyhetes ittlétük alatt körbevezettem őket Budán és Pesten is; voltunk korcsolyázni, fürödtünk a Széchenyi Fürdőben, végigbaktattunk a váron és a nevezetes utcákon, körutakon, stb. Édesanyám elvitt minket egy napra vidékre. Megmutattuk nekik a magyar tengert, a Balatont és a Herendi Porcelángyárat is. Az utóbbit csak kívülről, mert természetesen – mint minden nevezetesség – január első hetében zárva volt. A hét végére a szüleim és én nagyon elfáradtunk a sok „sightseeing”-ben. De megérte, mert az új-zélandi barátnőm és a szülei élményekkel gazdagon hagyták el Magyarországot, és remélhetőleg ezért nemsokára visszatérnek.
Miután ők elmentek, nekem újra kezdődött a tanítás és most még egy hétig tart; a bizonyítványosztásig, ami február 4-én van.
És végre megérkezett az első hó is! Jöhetett volna kicsit előbb is, mert Karácsony este bizony csak az eső kopogott az ablakon.