"Documenting the life of the Hungarian community in New Zealand"
- Az új-zélandi magyar közösség lapja.
Imre Pozsgay, (born in Kóny in 1933) was a politburo member of the Hungarian Socialist Workers' Party and a key player in Hungary's transition to democracy. It was his radical report "Turning Point and Reform" that started the debate that led to the events of 1989.
Pozsgay joined the Hungarian Socialist Workers' Party after graduating from the Lenin Institute in Budapest with a degree in English. He worked for the party at local and national level and became a deputy minister in 1975. He worked as culture minister and education minister, but his calls for reform led to him falling out with party leader János Kádár and he moved on, to become chairman of the Patriotic Front, the party's mass organisation.
With Kádár's removal in 1988, Pozsgay was promoted to minister of state, a position equal in rank to deputy prime minister. It was his work in this job, overseeing political and legal work, that helped Hungary gradually transform into a western style democracy.
When the party renamed itself the Hungarian Socialist Party in October 1989, Pozsgay became deputy president. But in 1991 he went on to quit the party and form the National Democratic Alliance, which he led until its break-up in 1996.
He was a member of parliament from 1983 to 1994. Since then he teaches at the Kossuth Lajos University of Science in Debrecen.
In this exclusive interview with Sándor Szabó, Imre Pozsgay gives us an insight into just how things were in the run up to the fall of communism in Hungary, or as Hungarians call it: "the change of system". He tells of his personal journey, which took him from a world in which he believed in communism as an ideal, to one in which the reality of communism inspired him to seek redress for the official line on the 1956 uprising. He used his position of influence to initiate change at a time when Hungary, together the rest of the Eastern Bloc, was ripe for it. He was instrumental in the events of 1989.
Szeretettel és tisztelettel üdvözöllek Miniszter úr! Az Új-Zélandon megjelenő „Magyar Szó” című újság részére szoktam időnként levelet küldeni Magyarországról. Hadd legyek most kissé önző: szeretnék élni a barátságunk adta lehetőséggel - és egy interjút kérnék Tőled.
15 évvel a rendszerváltás után tekintsünk kicsit vissza a múltba!
1989-ben a rendszerváltás fokozatosan, majd lavinaszerűen indult el. Hogy látod az akkori eseményeket mai szemmel?
'56 hatása '89-ig is tartott! Ez elég dermesztő volt, mert a társadalom nehezen mozdult a korábbi rossz tapasztalatok alapján. Az a felkelés tömegeket mozgatott meg, de itt, '89-ben nem volt forradalmi hangulat. Voltak jelei annak, hogy a változások lesznek, a világ változik, úgy éreztük jó lenne, ha mi is haladnánk vele! Bíztam benne, hogy fogékony lesz a nemzet.
...
Gondolj bele, hogy 1988. május 22-én, Kádár leváltásának napján 862.000 (!) párttag volt az országban. Ez mind fizetett párttagdíjat. Ha ezt csak hárommal szorozzuk, mint kisebb családokat – akkor is közel 3 millió ember érintettségével kell számolni. Úgyhogy az egyik stratégiai célom az volt, hogy a párt tagságát sikerüljön abból a hitéből kizökkenteni, ahogy '56-hoz viszonyultak. Én a kulcsszerepet ebben láttam, hisz az egész rendszer egy hazugsághoz kötötte önigazolását, legitimációját. Ahhoz a hamis állításhoz, hogy itt '56-ban egy idegen hatalmak által támogatott pusztító vihar tört ki és ebből Kádár, mint nemzetmegmentő vezette ki az országot. Ebben a hazugságban nőtt fel a fiatalabb generáció jó része.
Nagy személyes kockázatot vállaltál?
Igen, még innen visszatekintve is óriási volt. Annyira személyes vállalkozásnak tekintettem, hogy senkit be nem avattam. 1989 jan. 28-án a 168 óra című műsorban hangzott el először, hogy 1956 népfelkelés volt. Belekalkuláltam, hogy ez a hatalom oldaláról hangozzék el először, mert ez hatni fog a pártra. Hatott is, mert ezután tízezrével dobták el párttagkönyvüket, ekkor indult el az úgynevezett reformköri mozgalom. Mindenesetre sikerült egy részében megbénítani a pártot.
Másik szempontom volt, hogy ki kell próbálni a Szovjetunió reakcióját. Aki kimondja, hogy 1956 népfelkelés volt, az meggyalázza a szovjet beavatkozást is. Attól kezdve azt nem lehet valamiféle testvéri segítségként deklarálni, világos lesz, hogy az intervenció volt. A harmadik szempont az másnak talán elhanyagolható, de nekem fontos volt: kockázatos körülmények között számolhatok el magammal – hiszen mondtam, hogy magam is hittem évekig a rendszerben, sőt abban magas hatalmi tisztségeket is töltöttem be. Ahhoz, hogy hitelesítsem a magam fordulatát, kockázatot kellett vállalnom. Talán ezzel azt is elértem, hogy másoknak ne kelljen ennyit kockáztatniuk. Ami igazán biztató volt, a Szovjetunió részéről nem történt hivatalos reagálás.
A telefonok viszont onnantól kezdve szakadatlanul csörögtek nálam. Az amerikai nagykövet, Mark Palmer besietett hozzám és kérdezte: Imre Ön meggondolta mit tett? Megszervezte a biztonságát? Erre ránéztem:
Mark maga beszél? Olyan országnak a képviselője, ahol az elnököt, mint a kutyát le lehet lőni?! Nyugodjon meg, nálunk a politikai leszámolásnak ezt a formáját nem nagyon használják. Itt inkább bírói úton, kötéllel végzik az ilyen jellegű munkát.
Grósz kint volt Davosban és hétfőn érkezett meg. Indignált és indulatos volt, mikor felhívott. Délután az orrom alá nyomott egy nagy paksamétát: - Nézd meg mit mond a közvélemény, itt vannak a jelentések. Ránéztem, láttam, hogy telexpapírok. - Ez nem a közvélemény, ezek a telextulajdonosok véleményei. – mondtam. A megyei és városi pártbizottságokon voltak akkor többnyire telexgépek. - Kihúzom a lábam, és puccsot szervezel! – harsogta. - A puccshoz több ember kell. Ha mindenáron minősíteni akarod a dolgot, akkor nevezd magányos merényletnek. – mondtam. Akkor elkezdett joviális hangba átcsapni. - Mindenki követhet el hibát, jóvá lehet még ezt tenni. - Én egy szót sem vonok ebből vissza – válaszoltam - Én ezt meggyőződésből tettem és nem csapom be azokat az embereket, akikkel az álláspontom elfogadtattam. Akkor fogod hallani az én visszavonó nyilatkozatom, mikor te a fogpasztát vissza tudod nyomni a tubusba.
Ilyen hangnemben csevegtünk. Végül ő aztán elkezdte megmozgatni a pártszervezeteket és tiltakozó mozgalmat szervezett ellenem. Csakhogy aztán ez átcsapott rajta és megijedt, hogy nem tudja a folyamatot az ellenőrzése alatt tartani. Attól meg nagyon félt, hogy pártszakadás következik be, ezért összehivatta a Központi Bizottság ülését. Február 10-11-én két napon át azzal foglalkoztak, hogy engem sintöltek. 54 felszólalásból 52 ellenem szólt. De az igazi fordulat itt következik! Két elvakult sztálinista, Korom Mihály meg Kállay Gyula bizalmatlansági indítványt terjesztettek elő velem szemben a Központi Bizottság ülésén. Na itt aztán Grósz belátta, hogy ennek katasztrofális következményei lehetnek, pláne ebben a felkorbácsolt hangulatban. Szünetet rendelt el. Fullajtárait szétszalajtotta és mindenkinek megüzente: bizalmat kell szavazni Pozsgaynak!!
...
Mostanában, viszont mintha lemaradtunk volna a térségben?
Igen, sajnos sokan látják ezt így. Én úgy érzem a legnagyobb teher maga, a hevenyészetten összejött politikai értelmiség, politikai elit az, amely ma az országot kormányozza. Véleményem szerint az egyik nagy gond, hogy a régi rendszer hagyatékával van túlterhelve ennek az elitnek az egyik része. A másik meg tapasztalatlanságával van megbénítva. Hiszen – és ez utóbbit elnézhetonek tartom – az elozo rendszer nem nagyon adott tréningterepet a politikai tapasztalat és gyakorlat megszerzéséhez.
De tény, hogy ma úgy látom: itt az uniós tagságunk május elseje óta és az ország versenyképességére a legnagyobb kockázatot a politikája jelenti – és a politikusai jelentik!
Fontos, nagy jelentoségű ügyeket nem tudnak kézben tartani, nem tudnak irányítani, kicsúszik és ellenorizhetetlen sávba megy át – mint a mostani népszavazás is. A privatizáció is spontán módon zajlott le. Ezek kártételét ma nehéz felmérni. Kitartok amellett, hogy lehetett volna jobban csinálni, csak ahhoz nagyobb átgondoltság, áttekintoképesség és némi politikai bátorságra lett volna szükség.
Határon túli magyarjaink mégis büszkék az országra, az eredményekre. Nem szeretnek rosszról hallani. Mi a véleményed errol a népszavazásról?
Ez most rosszul jött, kiábrándító hatással van a kinti magyarokra. De attól én sem tartok, hogy teljesen megvetnek bennünket, hiszen nincs más hely ahová tekintetüket így vethetnék. Hiszen e világon egyetlen ilyen hely van csak, - és ebben áll a mi felelosségünk - ezen a 93ezer négyzetkilométeren kellene méltó hazát teremteni. De hogy a nagy többség ennél is rosszabb körülmények között él, azt az is bizonyítja, hogy vágynak magyar állampolgárok lenni. Most úgy érzik, hogy érdemes magyar állampolgárnak lenni – ezért okozott nagy csalódást a népszavazás kimenetele. Én remélem, hogy nem ez az utolsó mondat ebben az ügyben, bízom egy olyan fajta politikai együttműködési kézségben, amely azt a célt amelyet népszavazással kellett volna elérni, belátással eléri és megteremti. Fölöttem már ilyen értelemben eljárt az ido.
Ma a nyugati emigrációnak – mert többen véleményt nyilvánítottak népszavazás ügyében svájciak is, ausztrálok is – épp a szabadság miatt, már nincs akkora súlya, mint a 70-es években. Akkoriban az onnét elhangzó minden észrevétel a hatalom ideges reagálását váltotta ki itthon.
Ez a világ elmúlt, persze hála istennek, de jó érzés tudni, hogy az emigrációba kényszerült emberek mái napig ilyen figyelemmel követik az eseményeket. Ezúton is köszöntöm az emigrációba kényszerült magyarokat és köszönöm, amit az ország érdekében tettek oly sok éven át és tesznek a mai napig!