"Documenting the life of the Hungarian community in New Zealand"
- Az új-zélandi magyar közösség lapja.
The article below appeared recently in Hungary's Catholic weekly, Új Ember. Written by Anikó Kacsér, it is based on her stay over several months in New Zealand, and is supplemented by material from Mária Beckné Dekker, retired chief librarian at the National Széchényi Library, from her visit last year. [Some of the facts relating to Hungarians in New Zealand are now out of date - Ed.]
Aotearoa, a Hosszú fehér felhő földje - így nevezik az őslakosok, a maorik a mindig felhős Új-Zélandot. Azt is mondják rá, az ellentétek országa. Az óceán és a tŰz találkozásából jött létre ez a vulkanikus szigetegyüttes, és nincs még egy darabja a földnek, ahol ilyen kis területen ilyen sokféle természeti képződménnyel találkoznánk, örök hóval borított hegyekkel és mediterrán termőföldekkel, fortyogó gejzírekkel és mozdulatlan sivataggal.
Az ott élő emberek is hordoznak valamit ebből a kettősségből. Egyszerre európaiak és egyediek, őriznek egy kicsit a gyarmati idők ötórai teáinak hangulatából, mégis öntudatos polgárai modern, alig több mint kétszáz éves országuknak.
A kétszázhetvenezer négyzetkilométer területŰ Új-Zélandnak még mindig az angol uralkodó az államfője, ő nevezi ki kormányzóját. Ezentúl természetesen már Angliától függetlenül mŰködik az ország, sőt nemrég jelentette be parlamentjük, hogy teljesen önállósítani kívánják magukat.
Az új-zélandiak - akik magukat kiviknek nevezik, országuk jellegzetes madara után - szeretik a szabadságot; az égbe nyúló hegyeiket, a tágas legelőket, az óceánt. A világon elsőként adtak szavazati jogot a nőknek, és mezítláb járnak az utcákon. Ugyanakkor befogadó és elfogadó nép is, még nem felejtették el, hogy bevándorlók leszármazottai, hogy megvásárolták a maoriktól az otthonukat. De maguk az őslakosok is csak körülbelül ezer évvel ezelőtt érkeztek Polinéziába hajóikkal a Dél-Amerika partjainál lévő szigetekről.
A világ minden tájáról települtek emberek Új-Zélandra, köztük természetesen magyarok is, akik a mai napig szinte folyamatosan érkeznek a föld túlsó felén lévő országba. De mint mindenhova, oda is két nagy hullámban vándoroltak ki a legtöbben: a második világháború után, majd pedig 1956-ban.
A Magyar Emlékekért a Világban Egyesület és az Ausztráliai Magyarok Baráti Köre közös rendezvényén, novemberben és márciusban Beckné Dekker Mária két alkalommal is képekkel kísért előadást tartott Új-Zélandról és az ottani magyarokról.
Az Aucklandi Magyar Klub, a Wellingtoni Magyar Közösség és a Christchurchben mŰködő magyar klub is azért dolgozik, hogy megőrizzenek valamit magyar identitásukból a betelepülők.
A kisebbségben élő magyaroknál a beolvadás a legnagyobb probléma mindenütt - mutat rá Beckné Dekker Mária, az Országos Széchenyi Könyvtár nyugalmazott főkönyvtárosa. - Már több mint tíz éve járom a Felvidéket és a Délvidéket, mert a külföldi magyar és kétnyelvŰ időszaki kiadványokról készítek bibliográfiát. Munkám során látom, és Új-Zélandra különösen igaz, hogy a második generáció már kevésbé, vagy egyáltalán nem tud magyarul. Ott tanár sincs, aki tanítaná a gyerekeket. Csak kevesen látják be, hogy az anyanyelvet nem szabad veszni hagyni, hogy őrizni kell gyökereinket. Ebből a szempontból igen fontos munkát végeznek a magyar klubok, hiszen az összejövetelek alkalmával foglalkoznak a kisgyerekekkel, írnak és beszélgetnek velük magyarul. Persze angolul is meg kell tanulniuk a bevándorlóknak, hiszen Új-Zéland az új otthonuk.
Ezen a távoli földön is minden magyar közösség megünnepli nemzeti ünnepeinket, március 15-ét, augusztus 20-át, október 23-át, illetve az olyan családi ünnepeket, mint az anyák napja vagy Szent Miklós napja - ami speciálisan magyar hagyomány. Minden generációt bevonnak az összejövetelekbe, és igyekeznek elmagyarázni a fiataloknak, miért fontos megőrizni identitásukat, "személyes történelmüket". Aucklandben, az ország legnagyobb városában, ahol a négymillió lakos egynegyede él, Pap Aranka és férje, Pap Szilárd vezeti a magyar klubot. A körülbelül ezer fős közösségnek nincsen saját háza, az összejövetelekre mindig kibérelnek egy vendéglőt - sajnos, úgysem jön el mindenki. Viszont van magyar nyelvŰ rádióadásuk, minden hónap első péntekén este.
A fővárosban, Wellingtonban jelenik meg a Magyar Szó (Bulletin of the Hungarian Community in New Zealand) címŰ kétnyelvŰ lap, amelyben nemcsak a fővárosi, de minden magyar klub megjelenteti híreit. A Wellingtoni Magyar Közösség Hídvégi Ferenc vezetésével külön hírlevelet is kiad Napsugár címen.
Christchurchben, az ország második legnagyobb városában, saját háza van a magyar közösségnek. Dombay Tamás és felesége rendkívüli munkát végez, hogy ez a ház valóban az új-zélandi magyarok egyik központja legyen. Az ő munkájuknak is fontos része, hogy az országba érkező magyaroknak segítsenek a letelepedésben, hiszen hetente nyolcan-tízen is érkeznek ilyen szándékkal. 2003. július 1-jétől megszigorították a bevándorlási törvényeket, és annak, aki oda kíván költözni, használható nyelvtudással és valamilyen szükségesnek ítélt szakmával kell rendelkeznie.
Az új-zélandi magyaroknak van egy különleges emlékhelyük: a Welligtoni Magyar Millenniumi Park. Ez egyedülálló a világon: a területet a főváros adományozta, amely gesztus jól szimbolizálja, hogy e távoli ország tiszteli és befogadja a különböző kultúrákat. A parkot a wellingtoni magyar konzul, Szentirmay Klára édesapja, Szentirmay Pál álmodta meg, még évekkel ezelőtt.
2003. augusztus 20-án avatták fel a "Magyar Kaput" a parkban. A magyar országgyŰlés adományozta Új-Zélandon élő honfitársainknak a kaput, amely György Imre székelyudvarhelyi faragómester munkája. Mondják, hogy ha egy székely ember kaput készít, az életét vési bele, de ez egyúttal tisztelgés a befogadó ország előtt is.
Új-Zéland megérdemli a tiszteletet. Az országot elsősorban természeti értékei teszik híressé. Az ott élő emberek tisztában vannak vele, hogy gyönyörŰ a föld, ahol élnek, és tesznek is azért, hogy ez így maradjon. Különleges kapcsolatban állnak a természettel, talán ebből táplálkozik kiegyensúlyozottságuk és derŰjük. Hiszen amikor érzi az ember a Cook-hegységből hömpölygő gleccserek áradó hidegét, vagy a mŰködő vulkán kráterében épült Rotoruában tölti az éjszakát, akaratlanul is alázatot tanul. A mindig zöld fŰ, a sŰrŰ őserdők és a csillogó Csendes-óceán végtelenje pedig elfeledteti a mindennapok gondjait, és megmutat valamit az örökkévalóságból.
De a természet ösztönzi is az embert, hogy szellemét használja. Új-Zélandon találták fel a földrengésálló építkezés technikáját; a déli szigeten, Queenstown mellett található a világ egyetlen olyan vízi erőmŰve, amely a földfelszín alatt van; és már a maorik is felhasználták a vulkanikusan aktív területek hőjét mindennapi életük megkönnyítésére.
Ez az alig kétszáz éves ország példát adhat, hogyan kell a hagyományokat, a történelmi folytonosságot megőrizni. A gyarmatosítók nem tartották méltatlannak, hogy maori törzsfőnököknek szobrot állítsanak az angol mintára épített városaik terein. A kormány segíti az őslakosokat, hogy őrizzék eredeti kultúrájukat és azt, amitől Aotearoa különleges. Például törvény írja elő, hogy csak a maorik vezethetnek bálnanézésre turistacsoportokat, hiszen ők ismerik a legjobban az állatok ősi útvonalait. Nelsonban, az európai betelepülők első városában még mindig laknak a pionírok által épített házakban. Christchurchről pedig, ahol felépítették az oxfordi egyetem mását, azt tartják, még az Egyesült Királyság városainál is angolosabb.
Új-Zéland azért mindig egzotikus marad az európai ember számára. Magyarázhatjuk ezt a nagy távolsággal, de ha valakinek megadatik, hogy ellátogasson oda, rá fog jönni, hogy valami miatt mindenki számára különleges. Mert kapcsolatban áll az éggel, hiszen az a Hosszú fehér felhő földje.