"Documenting the life of the Hungarian community in New Zealand"
- Az új-zélandi magyar közösség lapja.
Sándor Illés has been a regular visitor to the Városliget town park near where he lives for decades. In a recent visit, when his friend Attila wheeled him down, their encounter with the faithful dog of a homeless man led him to thinking about other regular visitors to the park over the years. In his walk down memory lane, uncertain what tomorrow will bring, he bids farewell to the plane-trees which barely have any leaves left on them. His reflections tinged in sadness conclude with a realisation of the hope in resurrection.
Mintha lángra lobbant volna körülöttem a Városliget. Égnek a fákon a búcsúzó levelek, mintha erejét fitogtatná a természet. Utolsó lobbanása ez, maholnap megérkezik a zimankó, reggelente már fagyos szelek vicsorognak. Búcsúzni jöttem le most, hogy végigjárjam a liget kanyargós útjait. Talán utoljára, mert törékeny az élet. Minden bokorhoz, fához, padhoz fűz valamilyen kedves emlék. Életem legszebb napjait töltöttem hűs árnyai alatt, padjain emlékezve a vad viharokra.
Labdáztam itt önfeledten a fiammal, kerékpározni tanítottam útjain az unokámat, ültünk csendes alkonyatokon valamelyik padján a feleségemmel, s most itt tol barátom, Attila a tolókocsin, mert képtelen vagyok a járásra. Van egy félreeső zuga a ligetnek, ahová hajléktalanok költöztek be. Lassan azok is új szállást keresnek majd maguknak a hideg elől. Ma még ott látom ideiglenesen felállított sátruk előtt a bozontos kutyát is. Ágyuk nincs, csak egy kis vacok, de egy rokkant konyhaszéken a sátor előtt üldögél a sátorlakó, és előtte pihen a levegőbe szimatolva kutyája. Szeretném megsimogatni a fejét, szólni hozzá a hűségről, mert megérdemelné. Ragaszkodó szívével ide is követte a gazdáját.
Nem házat őriz, mint sok ezer társa a világon, hanem az emberi nyomorúságot. A szemébe néznék a hűség okát keresve, de nem enged közel a nyomortanyához. Ránk vicsorog. Morog is, talán az életét is feláldozná a gazdájáért, aki dob neki olykor egy kis száraz kenyérdarabot, amelyet valószínűleg a kukák mélyéről kotort elő. Ha a kutyákat ki lehetne tüntetni hűségérmével, akkor ennek a hontalan ebnek ítélném az első medáliát. Neki nem adatott meg, hogy a házat őrizze a hívatlan betolakodóktól, elkódoroghatna, mint sok más társa, itt hagyhatná a nyomortanyát, de a kötelességérzet erős lánca ide köti.
Tőle is búcsúzom, lehet, hogy ő sem éri meg az új tavaszt, és öreg, hajléktalan gazdájával együtt örökre elköltözik. Intek felé, s tovagördülünk a legközelebbi padig, ott szoktunk mindig megpihenni. Attila kisegít a kocsiból, a padra kuporodunk. A ligetben minden padnak külön története van arról, hogy ki pihent meg rajta.
Mesélik, hogy az útkanyarban, azon a támla nélküli, összefirkált padon várta mindennap ebédidőben a sarki fodrászlányt János, a postás. Akkor ért a Városligetbe postakihordó útján. Itt ültek ők ketten néha összebújva. Aztán félbeszakadt az idill, a postást más körzetbe helyezték, és nem ért rá délben itt enyelegni.
Jár erre vasárnaponként alkonyatkor egy fejkendős néni. Leül az egyik padra, régi emlékeket idéz. Valaha a férjével érkezett, de Istvánt egyszer csak behívták katonának. Háború volt. Kivitték csapattestét a Don-kanyarba. Nem jött vissza, ottpusztult. Hősi halált halt. A felesége azóta is minden vasárnap kijön ide, leül a padra, és beszélget vele suttogva. Néha talán úgy érzi, hogy a férje kezét fogja. A nagy platánfa közelében áll az a pad, ahová egy kisdiák, Péterke volt a neve, kivezette mindennap a nagyapját. Aztán érte jött és hazakísérte. Iskola után. Egyik nap rossz kamaszok járták a ligeti utakat, fákat, bokrokat törtek, hangoskodtak, s a padon ülő öregembertől elragadták a botját és kettétörték.
Ült az öreg szomorúan, várta az unokáját, de az nem volt elég erős, hogy hazasegítse. Kellett egy bot is hozzá. Péterke körbefutotta a ligetet, végre talált egy botos öreget valamelyik padon. Könyörgött, adja kölcsön a botját, visszahozza becsületszóra. Az öreg hitt a könnyes szemű fiúnak, s az be is tartotta a szavát, hazatámogatta a bot segítségével a nagyapját, majd visszahozta a botot. Ekkor érett szavahihető férfivá.
Hazafelé megállunk ennél a padnál, feltekintek egy platánra, már alig van levele. Eszembe jut Babits egyik verse, amelyben felsikoltott: „óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!” Kitámolygok a kocsiból, átölelem a fa derekát, így búcsúzom tőle. Lehet, hogy többé nem találkozunk? De ahogy magamhoz ölelem, érzem törzsében az életet. Mintha hallanám is, szól hozzám, s az egész liget azt kiáltja most ujjongva, dacolva a téllel: Feltámadunk! Feltámadunk!
Forrás: www.mno.hu