"Documenting the life of the Hungarian community in New Zealand"
- Az új-zélandi magyar közösség lapja.
Our letter from Hungary comes this time from Ferenc Székelyhidi, Manager of Cultural Events at the Arts Centre in Vác, on the Danube Bend north of Budapest. Looking forward from the limitations on culture imposed by the communist regime, Ferenc was full of hope after the fall of communism, that the suppressed artists would finally be heard. But in the market-driven economy the Arts Centre has also become more focussed on the balance sheet. What is really hurting though is that is a law was passed in 1999, that requires all performances of music or literature to pay copyright fees, regardless of whether the performance is a charity one or not, and regardless of the length of time the composer or author has been dead.
While the copyright laws are in tune with the norms in the rest of Western Europe, the levels of funding for the arts are not. Ferenc is pessimistic about the long-term effects this will have on the arts, which he believes has a significant role in preserving the culture and identity of a nation.
In conclusion Ferenc appeals to us, when we look back and look forward as one tends to do at this time of year, that we be proud of who we are, and give priority to preserving this small nations traditions.
Kedves Magyar Barátaim!
A magyarországi rendszerváltás óta eltelt 15 év. Mint kulturális programokat szervező embert elsősorban az érdekel, hogy a korábbiakhoz képpest: mi változott? Az un. Pártállamban az „aczéli kultúrpolitika” érvényesült. A három T (támogat, tűr, tilt) azt jelentette, hogy bizonyos kulturális rendezvényeket támogatott, másokat megtűrt, és voltak előadások, amelyeket nem engedett megtartani. A helyi pártvezetők „nagy hatalommal” bírtak. Egyes művészek, írók–költők háttérbe szorultak, nem szerepelhettek, korlátozták „mozgásterüket”. Ezért a változást úgy értem meg, hogy végre lehetőség nyílik arra, hogy az elhallgatatott, és a feledés homályába merült írókat –költőket megszólaltathassuk. A versekből irodalmi összeállításokat mutattunk be, igyekeztünk fellendíteni az öntevékeny mozgalmat. Ilyen volt a népi írók és költők műveiből készült műsor, az „Ifjú váci tehetségek” (zenészek, versmondók) szerepeltetése.
A szervezők részéről megvolt a készség, de a hallgatóság annál „gyérebb” lett. A költészet úgy tűnt nem érdekel senkit. A politikai kiszolgáltatottság helyébe a pénz világa lépett. Bár az amatőr szereplők nem kérnek tiszteletdíjat, örülnek, hogy cikkek jelennek meg szereplésükről, de számukra sem mindegy, hogy hányan vannak a közönség soraiban.
A művelődési intézmények is bevétel–centrikusak, hiszen fenn kell tartani az intézményeket, fedezni a rendezvények, klubok, szakkörök költségeit (bár a bérek mellett az önkormányzatok aránylag elég szép támogatást nyújtanak). És most szólnék a lényegről!
1999–ben a törvényhozók megalkották a szerzői jogról szóló törvényt, melynek értelmében minden előadás, legyen az zenei vagy irodalmi, bevételes vagy jótékony célú, a szerző halála óta eltelt időszaktól függetlenül jogdíjfizetés kötelezettsége alá esik. Ha egy amatőr együttes 50 fő részére bemutat egy irodalmi műsort, akkor egy bizonyos összeget köteles befizetni a Hivatalnak. Akik értenek a jogalkotáshoz, azt mondják, hogy a törvény az európai normáknak megfelelő. De Európa melyik felén lévő ország normáinak? Kérdezem: a „vállalkozók által támogatott”, az állam által a kultúrára fordított összeg is megfelel a hangoztatott normáknak?
Az európai „normáktól” eltérően társadalmunkban az írók–költők közéleti szerepet töltöttek be műveikkel évszázadokon át. Arról nem is beszélve, hogy míg Európa nyugati felén a most normákat meghatározó államok népei nyugodtan éltek, addig a magyar társadalom feltartóztatta a Keletről Nyugat felé támadó, hódító népeket.
A rendszerváltással éppen azért jöttek létre a civil szerveződések, hogy a centralizáció helyett szélesedjék a kulturális élet, a hagyományos szerepvállalás ismét megtalálja korábbi, 1945 előtti, helyét, valamint a „bugyuta” tv–sorozatok előtt ülők, a számítógépen „játszadozók” passzivitásukból kimozduljanak, és értékes élményekben legyen részük.
Azok a civil szervezetek, melyek az irodalom, különösen az évtizedeken keresztül elhallgattatott szerzők műveinek bemutatását tűzték ki célul, és energiájukat a köz szolgálatába állítják, ezek után még fizetni is kötelesek az államnak. Néhány év, és ez a törvény éreztetni fogja negatív hatását. Csökkeni fog az áldozatot vállalók száma, felszámolódnak a civil szervezetek, és még kevesebb lesz az irodalom szeretetére nevelő előadás. Ha lesz egyáltalán ilyen jellegű műsor!
Ezek után hiába hangoztatjuk majd az európai normákat! A közállapotok, a mások iránti szociális érzékenység a közömbösség szintjére fog süllyedni, és onnan már nem lesz visszaút!
Kedves Barátaim!
Lehet, hogy azt gondoljátok, hogy ami engem foglalkoztat az számotokra nem újdonság. Minden pénzbe kerül, tehát meg kell adni az árát. De az emberi értékeket, a kultúrát nem szabad „piacnak” tekinteni, és hagyni, hogy „egyesek” rövid távú érdeke, haszna legyen a mérvadó, az általa adott szolgáltatás a mérce.
Egy nép lelkületét a kultúrája (ebben a népművészete) határozza meg. A magyarság történelme, folklórja, irodalma igen gazdag. (Számtalan Nobel–díjast adtunk a világnak.) És bár éljünk bárhol ezen a Földön, az egyetlen, ami összeköt bennünket: hagyományaink (kultúránk) ápolása.
Decemberben, Karácsony táján, az Új esztendő beköszönte előtt, az ember számvetést készít. Elgondolkodik a múlton, foglalkoztatja jelene és jövője. Én azt kívánom Nektek, hogy legyetek büszkék arra, hogy magyarok vagytok, és ápoljátok ennek a kis népnek hagyományait.
Székelyhidi Ferenc
Magyarországról, a Duna melletti Vácról.
Székelyhidi Ferenc, 57 éves, 1973 óta dolgozik a közművelődés területén. Főiskolát és egyetemet végzett, és azon kevesek közé tartozik, aki még kitartott ezen a munkaterületen. A váci Madách Imre Művelődési Központ munkatársa hetedik éve.
Születése óta Vácott lakik, ott éltek apai és nagyapai szülei is. A Steidl család az 1780–as évek végétől tartózkodik a városban. [Az egyik leszármazottjuk, Steidl Tibor Wellingtonba került a Forradalom után.] Ferenc ősei az ács szakmát gyakorolták. Édesapja családjában 12–en voltak testvérek. Édesanyja családja vasutas família, a mai Szlovákia, az egykori Felvidékről kerültek Vácra, mikor a városban a vasútfejlesztés kialakította a fűtőházat, az 1900–as évek elején.
A közművelődésben a költészet, az irodalom, a film, zene áll közel hozzá, bár az utóbbi évtizedben elsősorban előadásokat és irodalmi műsorokat szervez amatőr előadók közreműködésével. Ezzel is segíteni szeretné a fiatal tehetségeket, hogy pódiumhoz jussanak.